Csibi Krisztina előadása a BSZOSZ 20. évfordulóján rendezett konferencián (Kakasd, 2009. nov. 15.)
 

A hagyományőrzés kihívásai
 - fennmaradni és fejlődni
A bukovinai székelyeknek az országos hagyományőrző mozgalomban való részvétele egészen a kezdetekig visszavezethető.

Józseffalván az 1930-as évek derekán dr. Németh Kálmán kiváló énekkart szervezett.

A Paulini Béla nevével fémjelzett Gyöngyösbokréta (1931-1944) keretében a józseffalviak Németh Kálmán vezetésével 1941-ben borozdánfutót és verbunkot mutattak be,		 A huszárok andrásfalviak: Sebestyén Ádám és Kelemen István
majd 1942-ben karácsonyi köszöntővel álltak színpadra.
A Dunántúlon való letelepedést követően néhány évtizedes hallgatás után a hetvenes évek elején már tudósítást olvashatunk a bátaszéki, érdi, felsőnánai, kétyi, izményi, kakasdi és teveli pávakörök meglétéről.


      
Közülük több település székelysége azóta is folyamatosan örökíti a táncokat, népdalokat és szokásokat generációról generációra.
 
      A bukovinai székely hagyományőrzés fellendülésének következő időszaka az 1989/1990-es évek.


Több népdalkör mellett ekkor alakul meg a Székely Szövetség is.
 


Az azóta elmúlt húsz esztendőben sokat változott a szokások színpadra vitele:
  • Az akkori fiataloknak szerencséjük volt még együtt, egy színpadon szerepelni olyan egyéniségekkel, mint Darabos Ambrus vagy

       Sebestyén (Bada) Ferenc 
A hetvenes években készült andrásfalvi székelyek táncait rögzítő felvételeken láthatóak azok a lépések, motívumok, melyek húsz-harminc évig követendő példaként szolgáltak a megalakuló csoportok számára.
  • sokkal inkább előtérbe került a tánc, a prózai részek lerövidültek
  • a népköltészeti alkotások közül a zenével kísért népdalok, vagy a szokásokhoz, rítusokhoz kötődő énekek maradtak meg                
  • a klasszikus „fonójelenetek” keservesei, népmeséi eltűntek.Nem is beszélve a népszínművekhez közelítő párbeszédes jelenetekről.
  
        
A népdalkörök repertoárja is egyfajta fejlődésen ment át.
 
Természetesen az egyes településen élő kiemelkedő tehetségű énekesek, mesemondók, előadók által kedvelt népköltészeti alkotások hosszú időre meghatározták, egyedivé, sajátossá tették egy-egy csoport műsorát.
A változásokat előidéző fordulópontok általában egy-egy újonnan megjelent, bukovinai népdalokat publikáló hangzóanyaghoz köthetők
    • Bukovinai székelyek Magyarországon, 1988;
  • Az Érdi Bukovinai Székely Népdalkör hanglemeze, 1986;  vagy
  •  a Bonyhádi Székelykör – Bukovinai székely népdalok hangkazetta 1994;
  • Bartina: Bukovinai székely népzene hangkazetta 1995;
    majd a nemrégiben kiadott
  •  Sebestyén István lemezei .

A Székely Szövetség megalakulása óta nagy figyelmet szentel a székely népi együttesek, népdalkörök és néptánccsoportok szakmai fejlődésére.

A szereplések száma, a szakmai zsűrizések gyakorisága, a tagság létszáma, és természetesen a bemutatott produkciók alapján nyomon lehet követni a csoportok életét.

Az ilyen hosszú időn keresztül működő együttesek életében mindig akadnak nehezebb, nagy erőfeszítéssel átvészelt szakaszok és léteznek mind a szakmaiságot, mind a csoporton belüli összetartást tekintve sikeres időszakok.


Ha azonban a vezetésben fordul elő rövid időre is a bizonytalanság, az minden esetben egyértelműen a szakmai színvonal rovására megy.

Egy jó vezetés megfelelő szakértelemmel át tudja segíteni az esetleges ideiglenes krízisen - továbbtanulás, családalapítás, vagy éppen idősödés és  betegségek,  melyek óhatatlanul bekövetkeznek minden együttesnél.
Ehhez szükség van megértésre, emberségre, kitartásra, határozottságra és rugalmasságra.

Tíz évvel ezelőtt a hagyományőrző csoportvezetők részére indított szakmai továbbképzés elsődleges célkitűzése az volt, hogy a gyakorló táncoktatók, énektanárok, művészeti vezetők, zenészek, együttes vezetők igényeihez igazítva elméleti és gyakorlati ismereteket nyújtson.

Előadóink a bukovinai székelyek kultúrájának elkötelezett kutatói, elismert szakemberek, illetve olyan személyek, akik a néprajzi gyűjtés, vagy a hagyományőrzés terén már maradandót alkottak. 
Akkoriban az archív táncfelvételek és hangzóanyagok rendelkezésre álltak ugyan a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében, de feldolgozásra vártak.
A bukovinai székelyek, akiktől annak idején több száz dallamot és több tucat táncot lejegyeztek, már csak töredékét ismerték ennek a hatalmas folklórkincsnek.
A történészek, néprajzkutatók, zenetudósok és a hagyományőrzők között óriási szakadék húzódott akkoriban, mely mára szűkült ugyan, de van még tennivalónk bőven.
 
Számomra az a lényeges, hogy a szövőink, hímzőink, fafaragóink, énekeseink és táncosaink, vagy a népi kultúra elkötelezettjei számára segítséget tudjunk nyújtani, hol találja meg a tevékenységéhez szükséges ismereteket, hogy mindig kész legyen a megújulásra, és ehhez az elsődleges, legtisztább forrást használja fel.


Örömmel tölt el, amikor
        • a múzeumban fényképezett festékes mintáit látom az új szőtteseken, vagy 
        • a raktárban őrzött bőrhímzés jelenik meg egy új bundán, vagy 
        • újabb lemezek kerülnek kiadásra a Zenetudományi Intézet által közreadott népdalok folytán, vagy 
        • egy régen elfeledett, nehezen hozzáférhető gyűjtés meséi élednek újjá gyermekek, felnőttek ajkán, esetleg 
        • koreográfia születik egy töredékes lejegyzésből.
Ehhez a munkához rengeteg kiváló szakember nyújtott önzetlen segítséget az évek során.

A csoportvezetőnek fel kell ismernie és meg kell ragadnia minden lehetőséget, ahol találkozni tud a hivatásos szakemberekkel, és nem csak történészekkel, néprajzosokkal, hanem koreográfusokkal, rendezőkkel, irodalmárokkal, művészekkel, zenészekkel is.
Ismerni kell azokat a gyűjtéseket, irodalmakat, amelyekből építkezhetünk. Figyelemmel kell kísérni a szűkebb környezetünk eseményeit is, a többi bukovinai hagyományőrző éppen milyen programot tervez, milyen koreográfián dolgozik, milyen anyagi lehetőségei vannak, és nem utolsó sorban milyen eredményeket, sikereket tudhat magáénak. Emellett nyitott szívvel, tisztelettel, érdeklődéssel kell fordulni más népcsoportok hagyományápoló tevékenysége felé, ebből jó érzékkel és kellő önismerettel fel lehet fedezni a hiányosságainkat, és természetesen megerősítést is kaphatunk, ha egy-egy területen egyedülálló kincseket őrzünk. Ilyen például a közös történelmi tudatunk, a betlehemes játékunk vagy a népmese, a mesemondás, melyet hosszú évek kitartó munkájával lehet csak életben tartani.
Hiszen a gyűjtések, melyekre a kutatások irányulnak, és amelyre az eredmények épülnek, a mi nagyszüleinktől származnak. Miért ne kerülhetnének vissza hozzánk?
 
Véleményem szerint ezt mindkét félnek fel kell vállalnia. 
 Höfler Lajosné Kelemen Emma sok fiatal hagyományőrzőt indított útjára, magamat is ide sorolva.



Akik tőle kapták meg az első útravalót, azok nehezen térnek le a helyes útról. Hiszen neki szinte szavajárása volt a kultúraápolás kapcsán a „tiszta forrás”. Legyen szó népdalokról, népzenéről vagy viseletről.
A viseletünk leírásában is sokat köszönhetünk neki, csakúgy, mint a mesemondás verseny formájában történő népszerűsítését, vagy a régi stílusú népdalokhoz való ragaszkodást, vagy László László, utolsó istensegítsi prímás hangfelvételét.

Szememben ő volt az első, aki a fent említett két tábort, vagyis a tudomány és a hagyományőrzés képviselőit egy asztalhoz ültette, amikor a nagy tömegeket vonzó székely találkozóra tudományos tanácskozást szervezett. 


Nagyon nehéz általánosságban arról beszélni, hogy mi az, ami a bukovinai székely hagyományőrzésben még hiányosságként értelmezhető, hiszen valamennyi együttesünk rendelkezik egyedülálló, csak rá jellemző produkcióval, tulajdonságokkal, viselettel, hangzással, mentalitással, melyek mindegyike hozzájárul ahhoz a képhez, ami a népcsoportunkról kialakult.



Fellépési lehetőségeknek sem vagyunk híján:
  • a legfiatalabb csoportoknak is a Bukovinai Találkozások Nemzetközi Folklórfesztivál révén igen korán módjuk adódik külföldi szereplésre.
  • Nyelvjárásunkat, ízes beszédünket, népmeséinket a tavaszi mesemondó versenyeken éltetjük tovább.
A kultúránk kutatása terén nincsen okunk panaszra, hiszen a néprajzi szempontból leginkábbfeltárt közösségek egyike a bukovinai székelység.




Meg kell tanulnunk azonban élni ezzel az előnnyel.

Nézzük, mit teszünk a szövetség keretein belül ennek érdekében.

A nyári néprajzi táborban a legkiválóbb előadók közreműködésével népi kultúránk majd minden területét lefedve kaphatunk értékes ismereteket, melyeket az együttesi munkában hasznosítani tudunk.

Ezek az alkalmak minden esetben nyitottak a szélesebb közönség előtt, szívesen látják nem csupán a település lakosságát, hanem minden érdeklődőt.






Ezen kívül kevés olyan népcsoportot lehet említeni, ahol ennyire szervezetten, évről-évre kimondottan saját néphagyományaik megismerése érdekében külön gyakorlati szempontú képzést szerveznének.
Azzal sem dicsekedhetnek sokan, hogy a táncaikat oktató film formájában a hozzá tartozó gyermekjátékokkal, a különböző viseleteket bemutató képanyaggal, és irodalmakkal gazdagítva feldolgozták volna.

Végül vegyük sorra, milyen feladataink vannak a jövőt illetően
  1. Legelőször is a színpadi megjelenésen kellene javítani.
  2. A néprajzi tábor gyűjtőmunkája révén több ezer archív felvétel áll rendelkezésünkre, amely alapján pontosan rekonstruálható az egyes időszakok, különböző korosztályok, ünnepi és hétköznapi alkalmak szerinti viselete. Elődeink különleges szépérzéke stílusában visszafogott, színeiben és formájában is egyszerűséget kereső volt.
Szeretnénk, ha ehhez méltó lenne a színpadi öltözetünk és a két-három elterjedt változat mellett a rég elfeledett, ámde igen karakteres ruhadarabok, formák ismét elterjednének,

használatba kerülnének, mint az eredeti nagyméretű fejkendő,   az alatta viselt főkötő,
a bőrruházatunk színes és változatos családja, a rojtos selyem ünnepi vállkendő, vagy az egyszerűbb, színeiben visszafogott szövetek, a hosszú, boka fölött végződő szoknyahossz.

Ugyanígy reneszánszára vár a széles körben elterjedt, hosszában beütött iparoskalap mellett a kucsma és a visszahajtott szélű, alacsony süvegforma, vagy a Kossuth-kalap is.






A népdalaink úgy tűnik, jó kezekben vannak.

A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének honlapján ugyanis bárki számára elérhetőek a bukovinai népdalok eredeti, archív felvételei, megjelölve a gyűjtés idejét, helyét, a gyűjtő és az adatközlő nevét, utóbbi születési adatait, az előadott dal műfaját, alműfaját. Mindezeket az öt falu szerint csoportosítva már a 2006-os továbbképzésen a résztvevők elé tártuk. Észrevehető, hogy attól kezdve szinte egymással versengve fedezik fel a népdalkörök a szebbnél szebb dallamokat a hozzájuk tartozó csodálatos szövegekkel együtt, és teszik mindannyiunk örömére közkinccsé.

Ehhez természetesen az is hozzájárult, hogy ezen a téren több kiváló szakember is tevékenykedik.
     
Örömteli az a tény, hogy évről-évre egyre több tánccsoport mutatkozik be, akik a bukovinai tánchagyományok elsajátítását tekintik elsődleges céljuknak.

Ezzel kapcsolatban az lenne a feladatunk, hogy segítsük őket a megfelelő koreográfus, táncoktató ajánlásával, képzésekre való felhívásokkal, fellépési lehetőséggel, és szakmai tanácsokkal.

Csakhogy ehhez az ő oldalukról kell megszülessen az igény arra, hogy a hagyományainkhoz hű, színpadképes és minőségi produkciókat hozzanak létre.
Tehát ebben döntőnek a helyi vezetők hozzáállását tekintem.

      A tánccsoportok munkájához szorosan hozzátartozik a zenei kíséret.
Táncoktatókkal, szakemberrel való beszélgetés folytán arra is felhívták a figyelmemet, hogy igencsak korlátozott lehetőségei vannak a csoportoknak abban a tekintetben, hogy milyen hangzóanyagot használhatnak a próbák során, vagy az összeállítások, koreográfiák létrehozásakor.
Legközelebbi célunk tehát egy kimondottan táncoktatásra alkalmas zenei anyag publikálása.

A mesemondás a bukovinai székelyek körében hosszú ideig szokásban volt. Höfler Lajosné Kelemen Emma a bonyhádi székely kör vezetőjeként szervezte meg a városi könyvtárban az első mesemondó versenyeket. Felismerte, hogy ezzel a mesék mellett nyelvünket menti meg. Véleményem szerint a mesemondásnak sokkal nagyobb teret kellene engedni, sokkal több alkalmat kellene biztosítani. Ettől válna ismét élővé ez a hagyomány. Hiszen a mesének annyi műfaja van, hogy nincs az a színpadi produkció, ünnepi alkalom vagy szokás, amelyet ne tenne még teljesebbé.
(Segítség a segítő tanároknak és a szereplőknek a Sebestyén Ádám Mesemondó versenyek felkészüléséhez itt -->>)


Láthatjuk, hogy ez a több évtizede zajló kitartó munka nem ért véget, rengeteg tennivalónk van, temérdek feladat, amely nem engedi, hogy hátradőljünk és élvezzük az eredményét. Mert felelősek vagyunk valamiért, amit nagyanyáink, nagyapáink ránk hagytak, és amit tovább is kell adnunk.


1Pálfi Csaba: A Gyöngyösbokréta története. Tánctudományi Tanulmányok. 1970.
2 Tolnai Népújság, 1974. május 5.

<<<---Vissza az index oldalra