Csányi László: Bejártam Tolnát - Baranyát

(Móra Kiadó, Atheneum Nyomda Budapest - 1988)

FÉNYJELEK A TÖRTÉNELEMBEN

A történelem útjai messze ágaznak, az út vége valahol a Kárpátok vonulata mögött, Bukovinában van, bár az egykori helységneveket a mai térképek nem is jelölik. Ami az öregek életének egy része, a fiaknak elhalványuló emlék, az unokáknak ködbe vesző legenda. Az emlékezet falán képek jelennek meg, a Kárpátokon túlról fény jelek villannak fel, melyek üzenetet visznek ide s tova, mert a történelem mindig emberek története, akik híven őrzik, ami arra érdemes, s nem felejtik azt, ami egyszer talán jó lesz tanulságnak.

Az öt falut hajdan így hívták Bukovinában: Andrásfalva, Hadikfalva, Istensegíts, Józseffalva s a legkésőbbi település: Fogadjisten. Sebestyén Bada Ferenc szülőföldje ez a táj, pontosabban Andrásfalva, itt nősült, házat is itt épített, a gyerekei is itt születtek. Innen vágtak neki a vakvilágnak az 1941. esztendőben. Sebestyén Bada Ferenc most, 1986 őszén, amikor ezeket a sorokat írom, nyolcvanöt éves, szálfatartású, mozgása friss, elméje élénk. 1945 óta kakasdi lakos. Amikor bekopogunk

hozzá, s mondom, mi járatban vagyunk, sőt Károly barátom le is akarja fotografálni, azt mondja, tessék csak beljebb, de ha fénykép is lesz, másik üngöt vesz magára, mert emez szennyes, épp hogy bevégezte a munkát. Takarodás ideje van, sürget a dolog, építkeznek is, láthatjuk, a ház már áll, amit még igazítani kell rajta, nem nagy munka, úgy véli a télre beköltözhet.

Sebestyén Bada Ferenc a történelem hiteles tanúja, együtt élt a századdal, része volt kevés örömében, átvészelte minden kínját. Bármiként fordult is az idő, mert a sors kereke sebesen forgott, állta a vihart, s most itt áll nyolcvanöt évesen, meg nem törve, szép arcán kackiás bajusza mögött a derűs mosoly ráncai, mintha nem viharok között, hanem bölcs elmélkedésben telt volna élete. Körülötte rend, tisztaság: lánya látja el, de ő sem tétlenkedik, s a múlttal sincs elszámolnivalója, lelkiismerete tiszta.

A falon fényképek sorakoznak, a legtöbb valamelyik bukovinai kisváros mesterének munkája, köztük az is, ami a lakodalmán készült, még valamikor a húszas évek elején. Kétszáz vendég tolong a fotográfián, "azt sajnálom - mondja -, hogy a muzsikusok nem látszanak, előre kellett volna ültetni őket". A muzsikusok már régen az égi lakodalmakban húzzák, mások is elköltöztek, a régiek közül talán csak Sebestyén Bada Ferenc maradt itt, idők tanújának, hogy elmondja, miként vala akkor, amikor a messze Bukovina öt magyar falujában építették életüket.

- Hogy is éltek ott Bukovinában?

- Megvoltunk. Tíz hold földem volt, nem sok, de azért tisztességgel meg lehetett élni belőle. Egy részit örököltem, de vettem is hozzá. 1938-ban odajutottunk, hogy házat építhettünk, tágasat, bádogtetőset, hogy állja az időt. - Mutatja a fényképet is, igazán tisztes porta. - Ma is áll, megnéztem. Jól egyeztünk az ottaniakkal, nem is volt bajunk.

- Aztán 41-ben nekivágtak a vakvilágnak.

- Nem egészen a vakvilágnak - igazít ki -, mivel a magyar állam javasolta, hogy települjünk át. Aki marad, így mondták, azt többé nem tudják megvédeni, de aki jön, arról hivatalosan gondoskodnak. Lett erre nagy tanakodás, mert meg kellett gondolni, hogy mitévők legyünk. Az ember nehezen hagyja ott mindenét, amiért annyi éven át dolgozott. De a papunk is azon volt, hogy menjünk. Nem is maradt végül más, csak egy-két fiatal, aki odanősült, román családba.

- Ez 1941-ben volt.

- Akkor. Fölkerekedett az öt magyar falu népe, s mentünk szekervel, éjt-napot mentünk. Nekünk Bácsszokolác volt kijelölve, amit Cserepesnek is mondanak. Előbb még bizakodtunk, hogy maradhatunk es, de ahogy a háború fordult, 43 őszén megint csak indulhattunk tovább.

- Közben azért csak kaptak valami segítséget?

- Kaptunk es, nem es. Annyi volt, hogy mindenütt tudtak rólunk, s meg tudtunk állapodni valahol, mi például, Bácskából menekülve, Zalában, Szentpéterúron, ami a pacsai járásban van.

- Közben élni is kellett. Pénzük volt-e?

- Otthon eladtuk, amit lehetett.

- De míg Zalába értek, majd három esztendő telt el!

- Az ember úgy segített magán, ahogy tudott. Szentpéterúron egy özvegyasszonynál volt szállásunk. Ősz volt, segítettem a szüretnél, de nem értettem hozzá, csak tettem, amit mondtak. Aztán fölszántottam a földet, el is vetettem. S látom, hogy a bor kelendő. Vettem hát egy-két hordóval, s neki a két jó lovammal! Körmendig is eljutottam, s közben eladogattam a bort. Szóval valahogy azért mindig voltunk.

- Némileg ismerős vagyok azon a tájon; szép távolság! Át a Principális-csatornán, s Egerszegen túl a Vasi hegyhát mögött a Rábáig kell lemenni.

- Két jó lovam volt. Mentem velük Andrásfalvától Brassóig es, 5-600 kilométert. Bírták.

- S közben tudták, hogy Szentpéterúr még mindig nem a haza.

- Tudtuk, s 45 elején meg is indultunk vissza, ahogy mondták. Bonyhádon kellett jelentkeznünk. No, ott volt a Bodor Gyurka, ő intézte ügyünket, derék ember, s mindjárt el is igazított bennünket, Kakasdra, éppen ebbe a házba, ahol most vagyunk.

- S ennyi vándorlás után nem volt semmijük. Hogyan kezdték el az új életet?

Derűsen beszél, frissen, jókedvűen, mintha tegnapi, tegnap előtti emlékeit mondaná.

- Nehéz volt, de mennyire nehéz! Akkor már évek óta vándorúton voltunk, de valahogy méges csak vala. Amikor megérkeztünk, a svábokat már kitették innen. Lengyelben voltak, ott vártak a kitelepítésre. Szóval valamit hagytak itt, s ez a ház sem volt egészen üres. Jószág is akadt, volt krumpli, vetőmag is, de még egy sonkát is találtam a padláson. Szóval, valamiként el lehetett kezdeni az életet.

Azt már én teszem hozzá: folytatni is lehetett. A későbbi beszélgetések során előszámláljuk, mi lett a Sebestyén családból? A gyerekek valamennyien tanultak, s a családi gyászok fölött is kivirágzott az élet.

De ezzel sem érünk a felsorolás végére. A család terebélyesedik, Sebestyén Bada Ferencnek négy lánya, egy fia van, s van húsz unokája, huszonhárom dédunokája.

- Ha mindnyájan egybegyűlnek, lakodalmi gyülekezet.

- Úgy vagyunk. Istennek hála.

- Mégsem lehetett könnyű Andrásfalván hagyni egy fél élet munkáját.

- Nem tudom elmondani, milyen nehéz volt. Mint mondtam, 38-ban épült fel a ház, s 41-ben útra keltünk. Úgy voltam, ahogy a nóta mondja: visszanéztem félutamból, szememből a könny kicsordult. Hát én es így voltam.

- S járt-e bátyámuram azóta Andrásfalván?

- Jártam bizony.

A lánya is megerősíti, hogy három éve, nyolcvanharmadik esztendejében, egyedül vonatra szállt, s meg sem állt Andrásfalváig. Bejárta az öt hajdani magyar falut, de mint beszélgetésünk során kiderül, könnyű dolga volt, mert barátok fogadták.

- A keresztfiamnál laktam - mondja, mert a szomszéd román család kisdedét valamikor Ő tartotta keresztvíz alá, s az atyafiságot azóta se mondták föl, "Ő es járt itt" - szól elégedetten -, "az idén es vártuk, de nem jöhetett". Az emlékek megelevenednek:

- Megnéztem a hajdani házunkat es, derék román asszony lakja, megmutatott mindent. Mondom neki, tudja-e, hogy megjelöltem a házat? Azt mondja a román asszony, nem tudja. No, mondom, menjünk, nézzük meg. Jön velem, s meg is találtuk, ott van a lépcsőbe Írva: Sebestyén Bada Ferenc. Azt mondja a román asszony, no, felőlem ott lehet az idők végezetéig.

Mások is szívesen fogadták, könnyen szót értett hajdani szomszédaival, akik barátként köszöntötték, mert úgy látszik, az emberi kapcsolatokban könnyebb eligazodni időnként, mint a diplomáciai jegyzékváltások állomásai között.

Állunk az őszi fényben, a kakasdi dombok alján, a távolban, nagyon messze, már csak az emlékek mélyén, Bukovina súlyos hegyei merednek az égre. Emitt csak szelíd hajlatok, melyeknek karéjában Sebestyén Bada Ferenc áll új háza előtt, pörölycsapásokkal súlyos nyolcvanöt esztendejével is reménykedve, s miközben Károly barátom keresi a helyet, hogy hollegalkalmasabb a fény a fotografálásra, Ferenc bátyánk tekintete a távolban jár, túl a dombokon, a múltban, s elismétli, hogya román asszony miatt az idők végezetéig ott lehet a neve a lépcsőbe vésve, jelezve, hogy ő építette azt a házat, bádogtetővel, "s állja az időt, bárki lakja es".

De most már igazán otthon érzi magát?

A tágas udvaron állunk, a kora őszi alkonyat rőt fényében.
Az idők mélyén menekülők szekerei zörögnek, sűrű ősz van, ömlik az eső, "volt, hogy 18 órát áztunk" - mondja az egyik szüle; tájak vonulnak el az eső függönye mögött, ez Bácska, ez már Zala, megrakott szekervel nyomulnak át sáron, remény telenségen és történelmen, míg végül itt állunk Sebestyén Bada Ferenc udvarán, szemben az új házzal, melybe a gazdával együtt a jó reménység is be fog költözni. Még a tél beköszönte előtt.

ÉVSZÁZADRÓL ÉVSZÁZADRA

Nagyon hosszú út vezetett idáig. A székelység története kezdettől harc, üldöztetés és megújuló remény, de akik a háborúután otthonra leltek, joggal hiszik, hogy útjuk végére értek. Hol is kezdődött? Láttuk, szép legenda fonja át történetüket, s származásukkal kapcsolatban legszívesebben a hunokat emlegették, mások az avarokra, gepidákra gondoltak, olyanok is voltak, akik úgy vélték, a besenyők, kazárok népéből vagy más népcsoportból váltak ki még a honfoglalás előtt, s csatlakoztak a magyarokhoz. Krónikáink a XII. század elején említik őket először, ezek szerint akkor a besenyőkkel az elővéd szerepét játszották a magyar seregben. Az is bizonyos, hogy az Árpádok alatt az ország különböző vidékein, Tolnában és Baranyában is éltek, s akár azt is mondhatnánk, hogy 800 év után most visszatértek ide.

A történelem azonban nem ilyen egyszerű.

A székelység zöme már a XII. században Erdélyben volt honos, azt is tudjuk, hogy törzsenként 6-6 nemre, ezek pedig 4-4 ágra oszlottak.

Korán kialakult a nemesek, a primorok rétege, mellettük a lófők és a közszékelyek csoportja állt, az előbbiek lovon, az utóbbiak gyalogosan vonultak hadba.

Lázadások is tarkították mozgalmas történetüket, mint pl. 1562-ben, amikor a köz székelyek régi szabadságjogaik elvesztése miatt keltek fel; ezt a mozgalmat János Zsigmond fejedelem verte le. Később a mostoha körülmények miatt egyre többen kivándorolni kényszerültek, már a XVIII. század elején sokan indultak Moldvába, majd amikor Mária Terézia elrendelte a székely határőrség felállítását, bekövetkezett a székelység máig emlegetett tragédiája: 1764 januárjaban a császáriak szétverték a Mádéfalvánál gyülekező hadat. Ez volt a nevezetes mádéfalvi veszedelem, s utána mind többen menekültek át a Kárpátokon Bukovinába, ahol sokáig háborítatlanul éltek, mint azt a kakas di Sebestyén Bada Ferenc eleinek sorsa is példázza. 1848-ban megszüntették rendi különállásukat, nem sokkal utóbb a hadi helyzet adott más fordulatot az eseményeknek, fel kellett adni Kolozsvárt, elveszett Dés, s ekkor írta Arany János:

Megtörtént. Nem mondom, amit érdemeltél Amit a sors mért rád, szegény, szegény Erdély. ( Erdély)

A szabadságharc bukása a székelység történetére is kihatott, Világos után elérkezett a véres megtorlás időszaka, amit a nép "kötélkorszaknak" nevezett. Erdély még 1854-ben is adott vértanúkat: ekkor végezték ki Marosvásárhelyen, majd Sepsiszentgyörgyön a Makk-féle összeesküvés székely szervezőit, s ennek állítottak emléket 1874-ben Marosvásárhelyen, az oszlopra Jókai Mór versét vésve:

A bukovinai székely falvak - Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva, Andrásfalva - egy idő után nem tudta eltartani az egyre szaporodó lakosságot, s 1883-ban egy részüket az Al-Duna mellé telepítették, majd Déván, Vajdahunyadon, utóbb Temes megyében tűntek fel kisebb-nagyobb székely csoportok, századunk elején pedig sokan vándoroltak ki Észak-Amerikába, ahol Székelyföld, Máriaföld néven farmtelepet alapítottak, Brazíliában pedig Boldogasszonyfalva néven jött létre székely település.

A háború után, mint láttuk, Tolnában, Baranyában találtak új otthont a bukovinaiak, ahol ma is ápolják gazdag népművészetüket, a Tolna megyei Kakasdon székely kaput is faragtak, s most ezen a vidéken élnek tovább népdalaik, táncaik. Számos régi nép szokást is átmentettek, így a Bukovinából Izménybe települt székelyek fölevenítették a betlehemezést, a csobánolást is, amit azóta filmre is vettek, így mentve meg a feledéstől ezt a régi karácsonyi népi játékot.

De azért nem mondhatjuk, hogy a beilleszkedés zavartalan volt, nem is lehetett.

Hosszú vándorlás után, elszegényedve érkeztek a Dunántúlra, s az első időkben azt se tudták, lesz-e maradásuk. Életüket az is nehezítette, hogy számukra ismeretlen életkörülmények közé kerültek, bele kellett tanulniuk az új életformába, el kellett sajátítaniuk a szőlőművelést, a mezőgazdaság megannyi fortélyát, mert jószerivel csak az állattenyésztésben való nagy gyakorlatukat hasznosíthatták.

De végül minden jóra fordult, s ma már igazán otthon tudják magukat. Magam is ott voltam, amikor - ha jól emlékezem, 1955-ben történt - Tamási Áront az otthon levők örömével ünnepelték Bonyhádon, azt pedig Majoson hallottam, hogy Pécsre utaztában Kodály Zoltán szívesen megállt a faluban, hogy találkozzék azokkal az öregekkel, akik még az elsö világháború előtt énekeltek neki Erdélyben, Bukovinában. Őrzik a szép és gazdag hagyományt, s most már tudják, hogy véget ért a hosszú vándorlás, s megbízható otthonra leltek.